Johnnyfotó

Hajóval a deltában

Kikötő

Végre egy szabad nap köszöntött ránk! Hétfő van, szép borús hétfő.  Ma vízre szállunk: a Tigre folyó deltájába megyünk egy hajókirándulásra. Jellemző, hogy ilyenkor romlik el az idő...
Szállásunkról busszal, majd vonattal mentünk a kikötőbe, hogy hajóra szállhassunk. Mondom én, hogy kipróbálunk minden közlekedési eszközt!

Busszal...

...vonattal...

...hajóval

Idegen országban szeretek úgy élni, úgy közlekedni, úgy enni, mint a helyiek. Ez segít megérteni őket. Nagy szabály, hogy mindig olyan étterembe kell bemenni, amit a helyiek látogatnak. Hát ennek ma kicsit alászaladtunk. A hajóutunk végcélja ugyanis egy Gato Blanco, vagyis Fehér Macska nevű étterem volt a delta egyik szigetén, ahol az ebédünket elfogyaszthatjuk. Csak reménykedhetünk, hogy nem macskahúsból készül a steak.

A névadó macska

Egy folyó delta-torkolata amúgy érdekes hely lenne természetfotós szemmel. A folyó hordalékát letéve sok-sok ágra szakad, apróbb-nagyobb szigeteket hozva létre ezáltal. A sok hordalék pedig temérdek táplálékot jelent a halaknak, és így a gázlómadaraknak is. Láttunk szép számmal gémeket, kócsagokat annak ellenére, hogy itt Buenos Airesben a szigetek csatornák menti része végig lakott. Gyönyörű kis rezidenciák sorakoznak a parton, melyeket csak hajóval lehet megközelíteni. Az egész élet a folyókon zajlik, így aztán láthattunk ABC-hajót, kertész-hajót, sőt hajó-temetőt is. (Ez persze nem egy hajón lévő temető, hanem az öreg, kiszolgált hajók rozsdatemetője... hihihi) Az egyik szigeten lévő iskolából hazatérő kisdiákok pont a mi járatunkat szállták meg, így láthattuk, hogy iskolabuszként is üzemelnek a hajók. A postát is a mienkhez hasonló menetrend szerinti járatok kézbesítik, szóval itt tényleg a vízen történik minden.

Bolt a vízen

A kertészeti áruda

Temető

Egy lóerős hajó

Magánparkoló

Egy órányit kanyarogtunk a csatornákon, mire megérkeztünk az étteremhez. Ez a hely hivatott szolgálni az első találkozásunkat egy igazi argentin steak-kel. Jó közepesre, ha vizsgázott a hely. Szép nagy étterem, igényes belső, és nulla vendég rajtunk kívül. Persze, ki az a hülye, aki a hétfői ebédjéért ennyit hajókázzon egy borús téli napon. Elég elvadult árak voltak, ez nem az argentin pénztárcákhoz szabott étterem. Még nekünk is drága volt, nemhogy a helyieknek. Egy fél adag steak, körettel, egy pohár borral majdnem 3000Ft-ra jött ki. Ha az énekegyüttesem gasztronómiai rovatába kéne írnom, akkor nagyobb részletességgel fejteném ki, hogy mi nem volt megfelelő, és bizony ott 2-3 pontnál biztosan nem értékelném magasabbra a helyet. Sőt... A steak finom volt, de erről elsősorban a tökéletes alapanyag tehet. Ezen az úton mindenhol hihetetlen ízletes és puha marhahúsokat ettünk, miért pont ez lett volna kivétel? Ami viszont szemet szúrt, az a kiszolgálás, és nem csak ebben az étteremben, hanem szinte az összes kipróbált vendéglátó helyen. Olyan fapofával és érzelemmentesen végzik, hogy már kínosan éreztem magam. Persze nem várom el, hogy egyfolytában a nyakamban lihegjen egy pincér, 5 percenként kérdezgetve: minden rendben? Na de ne érezzem azt, hogy engem itt utálnak! Majdnem éhesen maradva szálltunk ismét hajóra, többen a vonaton már a szendvicseket vadászták, amiket szállásadónk csomagolt még reggel.

Félig átsütve

A Fehér Macska

Kert a szigeten

Csatornapart

A vonatról leszállván egy hirtelen ötlettől vezérelve négyen lemorzsolódtunk, és tettünk egy kis kitérőt a kínai negyedben. Hatalmas színes kapu jelezte, hogy itt kezdődik China Town. Eddigi legjobb ötletünk volt ez a magánakció. Végre volt valami látnivaló! Igazi távol-keleti forgatagba csöppentünk, ázsiai illatokkal, emberekkel körülöttünk. Be is szereztem némi friss és szárított gyömbért is a megfázásomra. Visszatérve az argentin valóságba muszáj volt még egy jó kis kávét beiktatni, mielőtt hazabuszoztunk volna csupasz zárkánkba. Persze a szállás melletti boltot még útba ejtettük a napi betevő néhány üveg argentin bor beszerzése végett. Az egyetlen boldogság ebben az országban az enni- és innivalók minősége, így aztán mi ma is boldogultunk. Persze ésszel, hiszen holnap van a nagy protokoll koncert!

China Town

X

Dodge

Kata

És még megy!

Hajóra várva

Nem jön a vonat

Csonttá fagytam

Itt így várja a kutya a postást

Szabadságvágy

Na ettől leültem

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Hétvége megfázással, koncertekkel

Vissza az időben

Szép napsütéses szombatra ébredtünk. Én többször is, mert a biológia órám bejelzett az otthon szokásos időben, így aztán hajnali 4-kor kipattant a szemem, és csak egy óra múlva bírtam visszaaludni. Sajnos reggelre torokfájósan ébredtem, mert a szoba nem igazán volt szigetelve, és az ablakon befújó  szél nem tett jót nekem. Mégiscsak tél van itt, még ha nem is a mi általunk ismert hideg évszak. Még jó, hogy hoztam otthonról a varázsszereimet! Nem lenne szerencsés, ha hang nélkül kéne végigszenvednem a koncerteket. Ugyebár azért jöttünk...

Portál

A mai program már elég feszített, nem olyan kis lötyögős, mint a tegnapi. Délelőtt a Magyar Házba megyünk, ahol a helyi kiscserkészeknek éneklünk egyet, majd ebéd után egy mesterkurzuson énekelünk. Ez így nem hangzik olyan rettenetes sűrűnek, de itt nem 10 perc eljutni A pontból B-be. Hatalmas távolságok vannak! De tényleg! Ezt akkor realizáltuk, amkor felültettek minket egy buszra, ami a délelőtti éneklés helyszínére visz majd el. A mentrendszerinti járat sofőrjének szólt kísérőnk, hogy figyeljen ránk, nehogy rossz helyen szálljunk le. A parancs az volt, hogy a busz jó sokáig megy egyenesen, és mikor először befordul balra, akkor megérkeztünk a mi megállónkba. Fél órája mentünk nyílegyenesen, aztán háromnegyed óra is eltelt, 60 perc is. Lementünk a térképemről. Kérdeztük a sofőrt, hogy nem maradtunk le véletlenül a leszállásról, de ő csak intett, hogy messze még a cél. Kb 1 és negyed óra és vagy 50 megálló után a busz egyszercsak megunta az egyenes 2x4 sávos utcát, és tényleg befordult balra. Megérkeztünk! Ezalatt többször lecserélődött az utazóközönség, generációk nőttek fel, fajok tűntek el a földről, és mi csak mentünk előre egyenesen. Itt sem szeretnék buszsofőr lenni!

Sofőr-szerepben

Egyébiránt ha valaki még nem járt ilyen helyen, akkor nem árt ha tudja, hogy a busz magától nem áll meg soha. Tehát a buszmegállóban szépen sorban várakozó tömegnek kell bőszen integetnie a gyakran legbelső sávban repesztő busznak, hogy ő is szeretne részt venni a repesztésben. Néha, ha olyan kedve van a vezetőnek, akkor nem veszi észre az integetést. Láttunk ilyet, nem egyszer. A tömegközlekedés egyébként szemtelenül olcsó errefelé. A buszvonalak nem egy cég kezében vannak, de nagyjából mindegyiken 1.20 Peso a jegy, ez kb 50 Ft-nak felel meg. A várost behálózó 6 metróvonalra pedig még olcsóbb: 1.10 a jegy, ami addig érvényes, amíg fel nem jössz a föld felé. Tanulhatna Budapest vezetősége! Igaz, a benzinárak is a mienk kétharmadán állnak, na de arányban akkor is sokkal olcsóbb a közlekedés itt. Nem is láttunk bliccelő embert, mindenki bőszen dobálta az aprót az automatákba.

Csak egy tánc

Busz-portré

Spéter

Egy úr Buenos Airesből

Hírlapárus

A következő napunk is énekléssel telt. Vasárnap lévén én szerettem volna meglátogatni a helyi bolhapiacot, de a szerencsétlen időbeosztásunk miatt nem volt elég idő megjárni az utat, így aztán ez kimaradt. Mai koncertünk helyszíne San Fernando, ami egy északi peremkerülete Buenos Airesnek. Ezt a kb egy órás utat nem tömegközlekedéssel, hanem egy számunkra bérelt iskolabusszal tettük meg. Ez alatt láttam először igazi fotóznivaló városrészeket, nyomornegyedeket a buszból. Sajnos nem volt alkalmam közelről belenézni a szegényréteg életébe, és spanyol nyelvtudás nélkül ez nehéz is lett volna. Pedig egészen más úgy fényképezni embereket, hogy ismered kicsit a sorsukat, és nem csak meglesed a kiszolgáltatottságukat. Persze, a kisérőink óva intettek bármi ilyen tervünktől, és kicsit gyávának éreztem magam, de hittem nekik. A közbiztonság szerintem nem sokkal rosszabb, mint Budapesten, de ezt az itteniek nem hitték el nekünk. Az utcán minden nap tucatnyian állítottak meg, hogy azonnal tegyem el a fényképezőgépemet, mert erre különösen rá vannak indulva a helyi csúnya bácsik. Na ennyit a felszabadult fotózásról! Drága Canon-om hozzánőtt a kezemhez, és csak csonkolással bírták volna kiszedni belőle. Lehet, hogy úgy is megérte volna nekik??

Iskolabuszon

A mi buszunk

Utcakép

E örző

Fiákker

San Fernando nem volt nagy szám, egy szép nagy négyzetes téren volt az élet, és a körülötte lévő utcák már lakóházakkal voltak tele. Nem egy fotós-paradicsom, szürke, borult időben. Így aztán a teret hamar körbejártuk, és egy jó kávéra volt csak időnk a próbáig, mielőtt elnyelt volna minket a templom. Egy monstre koncert résztvevői voltunk, tehát nem kellett túl sokat énekelnünk, de időben bizony sokat elvett az életünkből. A szép számú közönség nagy ovációval fogadta az előadásunkat, és a hideg miatt átfagyva ez volt az egyetlen, ami kicsit felmelegítette lelkünket. A hazafelé úton megnézhettük, hogy milyen is egy vasárnap esti csúcsforgalom Buenos Airesben. Mondjuk egy forró nyári hétvége után Balatonról hazatérő esti csúcsot kell elképzelni a Budaörsi úton, csak 4-8 sávon, és minden úton, minden irányban, ameddig a szem ellát. Az egész város egyszerre ment valahonnan valahová! Így sosem kapunk vacsorát!
Munkás hétvége volt ez, kevés szabadidővel, torokfájósan. Hogy bírok ki így még egy egész hetet???

A főtér

Választási iroda

San Fernando temploma

Mennyezet

Szentek latin-amerikai módra

Alien

Argentin bogárka

Matuzsálem

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Argentína - Tangó, steak és oldtimer

Buenos Aires-i képeslap

Nem is merem kiszámolni, milyen sok ideje nem írtam semmit ide kedvenc blogomba. Pedig lett volna mit, de az az átkozott időhiány...
Na de most aztán bepótolok mindent, nem hagyom elveszni a friss és ropogós élményeimet! Főleg azért, mert egy olyan útról tértem haza tegnap, ami után mindenképp le kell ülnöm, és átgondolni az egészet. Életem harmadik tengeren-túli útja volt ez, mégpedig először az Atlanti-óceánon keresztül, a soha nem látott déli féltekére. Szóval mindenképp jelentős, emlékezetes út lesz sokáig.

Argentína

 

A felállás a szokásos: koncert-turné fényképezőgéppel. Tehát elsősorban nem a fotózás miatt mentem ki, de nem tudok szétszakadni, és a fotós énem is ragaszkodott velem jönni. Régen voltam ennyire várakozásokkal teli utazáson, és sajnos nem is sikerült megfelelni az előre elképzelt szépségeknek, különlegességeknek. Argentína hallatán a szemem előtt hatalmas pampák jelennek meg, rajtuk marhacsordákat terelgető gauchókkal, természetesen az állatok által felvert poron keresztül fényképezve... Na ilyet nem láttam még képeken sem. Helyette kaptunk egy koszos, zsúfolt, hajdan jobb napokat megért metropoliszt, és színvonal alatti szálláslehetőséget. Nehéz volt meghozni a kompromisszumokat, de muszáj volt.

Ezzel repültünk

 

Várakozás egy hosszú út előtt

 

Konvoj

 

12.000 km-t repültünk csaknem 20 óra alatt, meglehetősen töredezett állapotban érkeztünk meg, és nehéz volt tolerálni a röpke másfél órás sorban állást a vámvizsgálathoz, ami ráadásul puszta formalitás volt, de megadták a módját. Mindenesetre jó kis szoktatás volt a buenos aires-i méretekhez az az embertömeg, akik egyszerre akartak kijutni a repülőtérről. Nem szerettem őket. A közlekedés elsőre kaotikus és átláthatatlan volt, pedig nem sokkal rosszabb így utólag belegondolva, mint mondjuk egy római autókázás, csak itt tökélyre fejlesztették a szabályok és sávok semmibevételét. Bár szinte minden autó viselt valami harci sérülést, a 11 nap alatt egyszer sem láttunk balesetet, még koccanást sem! Tehát valamit jól csinálnak. Gyalogos átkelőnél nincs lámpa, hanem a párhuzamos úttest jelzései vonatkoznak a járókelőkre is. Így aztán tök egyszerű az élet, bárhol átmehetsz bármikor, ha körülnézel és nem jön semmi. Mondjuk ez a megoldás egy 2x8 sávos útnál már nem olyan könnyű, mégiscsak meg kell várni a szomszéd zöldjét.

Megtörten, öregesen

 

Az utcák színfoltjai

 

Már a reptérről a város felé menet szemet szúrt az autópark életkora és minősége. Hihetetlen szórást mutatott a kép, ugyanis a forgalomban közlekedő járművek között néha 50 év különbség is volt! Átlagéletkorra nincs adatom, de én simán 25 év környékére saccolom. Régi Peugeot-ok, Renault-ok mellett a Kubát idéző hatalmas amerikai járgányok a 60-as évekből, és olyan teherautók, amik nem hittem el, hogy még menetképesek. Szóval fotós szemmel az első értékelhető felfedezés! Lőttem is bőszen őket, mielőtt még szétesnének. Utazás szempontjából egyébként szinte minden lehetséges közlekedési formát kipróbáltunk kint létünk alatt, de erről majd képekkel később.

A szobánk

 

Szoba kilátással

 

A szállásfoglalás után - menekülvén a sokktól - azonnal irány a város. Előbb csak a környéket fedeztük fel, némi argentin peso beszerzése mellett, majd ebéd után irány a belváros. Már ha persze hívhatjuk így bármely részét Buenos Airesnek, hiszen olyan mintha vég nélküli sugárutakból és egy kaptafára épült hatalmas terekből állna, melyek közül akár mind lehetne főtér. Metróra kaptunk, és a Cathedral végállomásig meg sem álltunk.

A Cabildo, a Városháza, és a Katedrális

 

Főtéri hangulat

 

Casa Rosada

 

Catedral Metropolitana

 

Árnyékos-halszemes-forgalmas

 

A tér ahova kilyukadtunk a Plaza de Mayo, a város hivatalos főtere. Itt látható az Elnöki Palota, spanyol nevén a Casa Rosada. Az elnevezés az épület színére utal, ami a mészbe kevert marhavértől lett ilyen. Ennek erkélyéről tartotta beszédeit Evita Peron, de innen még Maradona is beszélt az ünneplő tömeghez. A másik hangsúlyos épület a tér északnyugati sarkában magasodó katedrális. A tér körbejárása után elindultunk San Telmo negyed felé, ami kicsit a párizsi latin-negyedre emlékeztető szűk utcácskákból áll. Nem mentünk be mélyen a városrészbe, mert az utazás miatt elég fáradtak voltunk, és az este is közelgett. Mivel itt most tél van, korán megy le a nap. Így is sötét lett, mire a szállásunkra értünk.

Paraguay 4100 4000

 

Cerveceria - sörtől homályosan

 

Kedvenc témám

 

Görbült tér

 

Metrómegállóban

 

Középszerű első nap volt. Kicsit szomorkodott a fotós énem, mert olyan IGAZI fotótéma nem nagyon akadt. Készültek a turista-képek, de nem azért utaztam ennyit! Ilyen messze a hazájától az ember valami különlegesre, másra vágyik. Ehhez képest egy nagyon is Európára emlékeztető helyre érkeztünk, hatalmas terekkel, jellegtelen épületekkel, és “ismert” arcokkal. Persze nem várható el Argentínától, hogy Japán vagy Tajvan különlegességeit, másságát is felülmúlja, de azért bevallom őszintén: csalódás. Szerencsére van még vagy 9 nap, hogy változzon a megítélésem a hely iránt, de nehéz lesz ebből kimásznom, az biztos!

Shoeshine-boy

 

Utcán

 

Hordó-válogatás

 

Templomi életkép

 

Egy hentesbolt kellékei

 

Záróra után

 

Munkából hazafelé

 

Galambos kötelező

 

Utcasarkok ha találkoznak

 

Calle Bolívar

 

Mielőtt leszáll az éj

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 Római tempó

 

Rendes gyerek vagyok, és betartom ígéretemet. Íme Róma digitálisban is. A gépem eleve fekete-fehér színtérre volt állítva, tehát ez az út nem a színeké volt, úgy vélem. Ha az ember RAW-ban fotózik, akkor van egy olyan hatalmas előnye a filmessel szemben, hogy bár eleve színmentesen láttam a képeket, az utómunka során a képek konvertálásánál maradéktalanul lehet színes képet is előcsalni a fájlból. Bár ezzel az előnnyel ritkán élek, de akkor is jó tudni hogyha nagyon kéne, akkor nem vesztek el mégsem a színek. Ez most a kevés-szöveg-sok-kép bejegyzés. Beszéljenek helyettem Róma képei, esőben, fekete-fehéren, digitálisban.

Letargia

 

Éjszakai séta

 

Panthenon

 

Ombrella

 

Asterix és a rómaiak

 

Sikátor

 

Megállóban

 

Vonalon

 

United Colors of Benetton

 

Pronto!

 

 

Sarokház robogókkal

 

Dzsungelharcos

 

Kanyar a páholy előtt

 

Vatikán

 

Apáca

 

Vágta

 

Mediterrán éjszaka

 

Indul a nap (Caffe Peru)

 

Termini

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

Az út során két gépet is használtam, a digi mellet egy analóg is a társam volt. Ezek a képek a Canon EOS 30-as filmes géppel készültek, Ilford PAN 400-as filmre. Egyszer talán a digitális sorozatot is átválogatom, és akkor majd érdekes lesz összehasonlítani, hogy mennyire lát az ember másképp egy filmes fényképezőgéppel. Most nem maradt más hátra számomra, mint kellemes római sétát kívánni a képeimmel!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

London 18 óra alatt

 

 

A fenti cím az easyjet-nek köszönhető. Lett volna 24 óra is az az idő ott kinn Londonban, ha péntek reggel nem dönt úgy a légitársaság, hogy törli a járatát. Vicces érzés becsekkolás-vámvizsgálat-dutyfreeshop után kávézgatás közben feltekinteni az infó táblára, ahol az addigi egy órás késés helyett a „cancelled-törölve” felirat látható. Izé. Hirtelen azt sem tudtuk mit kell ilyenkor csinálni. Információ már nem volt odabenn, senki nem tudott semmit és még kijutni sem volt olyan nagyon könnyű a vámosokon keresztül. Márpedig nekünk Londonba kell menni. Ma! Este fél 8-kor koncert van, és hiába van a gázsi előre a zsebünkben, mégiscsak ritkán adatik meg egy olyan illusztris helyen énekelni, mint a St. James templom! Mérgezett egér jellegű rohangálásba kezdett mindenki. Az easyjet nagylelkűen felajánlotta, hogy vagy visszaadja a jegy árát, vagy az esti gépre felhasználható. Nagyon köszi! Még a koncert végére sem érnénk ki vele! Ráraboltunk a jegyértékesítésre, és kiderítettük, hogy több alternatíva is lenne a mai kijutásra 180 és 340 ezer között, négyünknek. Telefonálgatás, variálás, számolgatás. A projektnek nincs több pénze ránk, éljen a low budget. A helyzetet egyik társunk mentette meg, aki egy telefonálással szerzett pénzt az egyik szponzorától. Tehát röpke 5-6 órás késéssel, de repülünk London felé! Köszi Cicó!

 

 

Az még a reptéri történet tanulsága, hogy nem szabad ennyi időt hagyni nekünk ideges embereknek. Valahogy el kellett ütni a ránk szakadt időt, és mi tagadás, stresszből is kijutott így délelőttre. Így aztán egy üveg whiskey gyors elfogyasztása után már sokkal szebb volt a világ! Éljen a feszültség-mentesítés angol módra, skót segédeszközzel! Még jó, hogy a gépen kaptunk enni, mert lehet, hogy ismét veszélybe került volna az esti koncert. Persze ez a gép is késett egy órát, így a zenekar már javában próbált, mire mi még csak épp leszálltunk a Heathrow-n. Elmetróztunk a szállodába, és egy gyors szerviz után taxiba ülve mentünk a Piccadilly-n lévő templomba. Nagy-nagy örömmel fogadtak minket, hiszen már csaknem lemondtak rólunk. A zenekarnak sem volt könnyű napja, ők Glasgowból tették meg 9 óra alatt az elvileg egy órányi repülést jelentő utat. Hiába, Angliában hó-helyzet van! Teljesen vicces, de olyan mértékben nincsenek felkészülve a télre, hogy nem ismerik a téli gumi fogalmát sem. Vagy ahogy London polgármestere nyilatkozta: nem vesznek hóekét továbbra sem, hiszen 25 évente egyszer kell csak. Hja kérem, angol hidegvér! Mi már nyomát is alig láttuk a hónak a városban, de tényleg meg volt bénulva 2 napig a város közlekedése. Szerencsére ez már nem gördült elénk akadálynak, mert az már tényleg sok lett volna.

 

A koncert ritka jól sikerült, bár mi belülről nem éreztük annyira jónak, mint a közönség. Hiába, nem könnyű félretenni egy pillanat alatt a gondokat és csak művészkedni! Szerencsére a hallgatók nem éreztek ebből semmit, és bár kevésbé élő reakciókkal fejezték ki tetszésüket, mint ahogy ezt otthon megszoktuk, de ne felejtsük el: angolok! A műsor különlegessége megtette hatását. Reneszánsz egyházi műveket énekeltünk, amire a zenekar jazzben válaszolt. Early music special. Gratula a Balázs Elemér Group minden tagjának, és a Voces4-nak! A koncert után természetesen a sör következik! Ritka alkalom igazi angol csapolt sört inni, és olyan sok jóféle van, nem szabad kihagyni. Egy kinn élő kedves barátnémmal, Orsival egy hamisítatlan angol pub-ban fogyasztottuk el az elsőket.

 

A jó kis beszélgetést követően megkerestem a többieket, akik egy steak-house-ban végeztek épp a méretes vacsorájukkal. Sajnos a kocsmák itt 11-kor bezárnak, és csak a night-club-bok vannak nyitva tovább. Így aztán inkább elindultunk hazafelé, addig is nézelődve az éjszakai London forgatagában.

 

Másnap szerencsére korán kidobott az ágy, érezte a testem, hogy nincs idő most lustálkodni. Fel a fotóscuccot a hátamra, és irány a reggel! Volt még két órám az indulásig, ebbe épp belefér egy jó kis séta. Hideg volt, de szerencsémre, néha felbukkant a nap is. Na persze nem vitte túlzásba, így inkább szép szürkeség vett körül. Nem túl fotós idő… Na de sebaj, a hangulat kárpótol.

 

Igazán akkor lett volna szép, ha az az őrült arab bevándorló nem köt belém. Azt hitte, hogy lefényképeztem, és hiába mutattam neki, hogy ő nincs rajta a képen, őt ez nem zavarta. Csak üvöltözött, hogy ez volt az utolsó napom, és a négybetűs fuck szócska sűrű és változatos ismétlésével társalgott velem. Súlyos két perc volt. El is ment a kedvem az egésztől. Még elsétáltam a Temzéig, csak egy pillantás a hídról, aztán irány vissza a szállodába, mert indulni kell a reptérre.

 

Azért a Liverpool station-ig taxizás közben is kattintgattam a taxiból, ez már tegnap is bejött! Még sosem ültem londoni taxiban, így aztán most ez volt a legnagyobb élmény. Hazafelé már nem volt semmi bonyodalom, simán időben érkeztünk haza. Igaz hullafáradtan, de aludni itthon is lehet! Instant London volt. Majd itthon kibontjuk, feldolgozzuk. Még szerencse, hogy a rövid idő ellenére sincs olyan érzésem, mint a viccben, amikor hazatértét követően megkérdik a japán turistát a barátai, hogy milyen volt az európai körútja? –Nem tudom, még nem hívattam elő a filmeket…

 

 

Pontszám:

 

 

5 (3)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

2008 03 12

 

 

Elérkezett utolsó tajvani koncertünk napja. Szervezőink ettől remélték a legtöbbet, és a kiválasztott helyszín is ennek megfelelően előkelő volt. A választásuk egy ismert koncertteremre esett: a Taipei Zhongshan Hall adott helyet a mai shownak. Ez az épület a régi városháza volt, és még a háború előtt építették a japánok, jó ideje pedig kulturális feladatokat tölt be. Ma a mi közönségünk töltötte be… Na de ne rohanjunk ennyire előre! Igaz, ez a legfontosabb a mai napban, de azért történt más is!

 

 

Ennyi itt tartózkodás után ránk fért egy kis művelődés is. Én nem vagyok egy múzeumba járó alkat, főleg külföldön nem, mert nekem többet jelent egy város embereinek felfedezése, mint a hely történelmének megismerése. Amióta itt vagyunk úgyis sokat beszélgettünk kísérőinkkel Tajvanról és az itteni dolgokról. Sokszor sikerült olyan kérdést feltennünk nekik, amire bizony nem tudták kapásból a választ. Szóval kísérőink megszervezték nekünk, hogy meglátogassuk a National Palace Musem-ot, mivel szerintük ezt nem szabad kihagyni. Így aztán nem akartuk megsérteni őket, és nagyon jól tettük, hogy így döntöttünk! Hihetetlen élmény volt ezt a lenyűgöző gyűjteményt látni! A múzeum tulajdonában lévő több százezer műtárgy között járkálni egészen különleges érzés. Nem akarok kultúrtörténeti tévedésekbe keveredni, ezért ha valakit érdekel, akkor nézzen utána, hogy milyen korokból mi minden látható a négy szinten. Lenyűgöző méretek és gazdagság fogadja az ide látogatókat. Természetesen fotózni nem volt szabad, de legalább a táskát nem akarták lerakatni velem, tehát csúnya, rossz gyerek voltam, és néha elsült a kezem, amikor valami olyat láttam. Nem múzeumi katalógust jöttem fényképezni, tehát nem is elsősorban műtárgy reprodukciókat akartam hazavinni, hanem egy-egy pillanatot, amiért jól esett itt lenni.

 

Engem a kalligráfiai emlékek fogtak meg legjobban. Olyan tökéletes minőségben és mennyiségben állnak rendelkezésükre írásos emlékek akár több ezer év távlatából is, ami nekünk a mi kis pár töredékünkkel felfoghatatlan. Termek hosszú sora van tele művészi betűkkel megírt tekercsekkel, minden mennyiségben! Szóval ezt tényleg nem lett volna szabad kihagyni, köszönet a szervezőinknek! Arról nem is beszélve, hogy a múzeum shopjában sikerült beszereznem a legtöbb ajándékot az otthoniaknak! Egy ennyire más kultúrával rendelkező országból muszáj sokkal több ajándékot vinni, mint ami szokásos. Úgyhogy begyűjtöttem egy rakás gyönyörű hűtőmágnest, kézzel festett evőpálcikákat, képeslapokat. Preferáltam a könnyű ajándékokat, mert már így is félek, hogy probléma lesz a csomagom súlyával!

 

A koncert előtti kis maradék időnkben természetesen a fotós-negyed boltjait bújtuk, hátha még valamit nem láttunk volna. Még mindig lenyűgöző a választék, és hogy miként tudnak megélni ennyien egymás mellett szinte ugyanazzal az árutömeggel. Persze, vannak átlagon felüli helyek, ahol nem csak a tucat-termékeket adják, hanem ahol tényleg értenek is hozzá. Nekem is lett egy törzshelyem, itt már ma is megmosolyogtak, mikor ezredszer jöttem vissza a boltba. Ami szintén nem mellékes, hogy itt megbecsülik a hűséget, és tisztességes engedményeket adott nekem a boltos, az amúgy is korrekt árakból.

 

Na és ne feledkezzünk meg a koncertről sem, amiért tulajdonképpen itt vagyunk! Negyedik és egyben utolsó tajvani fellépésünk is felülmúlta az elvárásokat! A teltházas közönség ismét nagyszerű volt, vették a humort és a műsorunk első felében elhangzó madrigálokat is értékelték. Természetesen a szokásos dedikáció sem maradhatott el, a szokásos kígyózó sorokkal. Azt hiszem még nem meséltem az egyik legviccesebb történetet ezzel kapcsolatban. Az egyik ilyen aláírás közben nyomtak az orrunk alá egy King’s Singers lemezt, hogy dedikáljuk! Mondtuk, hogy ezek nem mi vagyunk, ez egy másik együttes. Semmi baj, akkor is írjuk alá! Úgyhogy kedves King’s Singers-es énekes társak, ha egyszer a kezetekbe kerül egy cd, amin a saját képetek alatt ismeretlen aláírások vannak, ne haragudjatok, vétlenek vagyunk az ügyben. Esetleg küldünk egy UniCum Laude lemezt nektek, hogy Ti is írjátok alá, és akkor kvittek vagyunk!

 

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

2008 03 11

 

A főváros és talán az egész szigetország egyik jelképe a világ (még) legmagasabb épülete. A nevében szereplő 101 az emeletek számára utal. Ritka nagy szerencsénk volt, ugyanis a kedvező időjárás miatt ki lehetett menni a nyitott teraszra is a 91. emeleten. Hihetetlen élmény! Alattunk egy nyüzsgő metropolisz, és mi istenként érezhetjük magunkat az Olümposz tetején. Letekintve törpének látszik az a toronyház, amelyiknek a 34. emeletén énekeltünk nem oly rég.

 

 

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Utózönge

 

 

Párizs a fotósok városa is, és ezért úgy véltem illendő nem csak digitális kamerával készíteni képeket egy ilyen illusztris helyen. (A blog eddigi képei egy Canon EOS 40D-vel készültek.) Ha olyan útra megyek, ahol tudom előre, hogy lesz időm rendesen fotózni, oda sokszor viszek magammal filmes gépet is. Ezen az úton azonban ez sem volt elég nekem.

 

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Hatodik nap

 

 

A turnénk harmadik és egyben utolsó koncertje igazi különlegességet ígért nekünk előadóknak is. A helyszín egy 13. századi apátság: Royaumont. Vonattal mentünk Viarmes nevű falucskáig, majd a maradék pár kilométert taxikba szállva tettük meg. Csak 35 km-nyire vagyunk Párizstól északra, de mégis egy másik világ tárul elénk. Az apátság egyszerűen lenyűgöző!

 

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

Ha csak egy napod van Párizsban, de meg akarod nézni az egész várost, akkor menj a Montmartre-ra! Ez a hely nekem az instant Párizs. Ahogy leszálltunk a metróról, egyből a Pigalle forgatagába jutottunk. Minden színű és fajú emberek, mintha egy modern Noé mentőakciójának a kellős közepébe kerültünk volna bele!

 

 

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Negyedik nap

Mától vége az arany életnek: elérkezett az első koncert napja! A menetrend a szokásos volt, már ami a nap első felét illeti. Reggeli, összepakolás, séta. A youth hostelünknek van két kis furcsa tulajdonsága: déltől háromig el kell hagyni a szobákat, és mindennap másik szobába kell költözni. Azt hiszem, kevés dolgot utálok jobban, mint „bőröndből élni”. Még jó, hogy csomagolásban világelső vagyok, mert egyébként tök ideg lennék mindennap újra instalálni a bőröndöt. Aztán a cuccok mennek az alagsorban lévő csomagmegőrzőbe, ahol napközben az nyúl bele, aki nem szégyell. Még jó, hogy van 1 euróssal működő számzáras széf is, mert utálnám az egész napot egy méretes fotóstáska és egy dugig rakott laptop táska súlya alatt görnyedve végigsétálni. Így is nehéz a cucc, pedig mindig szelektálok, hogy ma milyen obit vigyek magammal. Ezt most már a végletekig egyszerűsítettem, mert a nagylátóval (10-20) és a kedvenc telémmel (70-200) nehezítem csak a táskát, minden mást fölösleges ballasztnak ítélek ma is. Azért a nem túl régi szerzeményem, egy kis camera obscura még épp belefér egy fénymérővel, meg némi film utánpótlással. De erről majd egy külön bejegyzésben.

 

A délelőttöt magányosan töltöttem. Amíg a többiek múzeumba mentek, én ismét csak a várost jártam a gyönyörű délelőtti napsütésben. Kiélveztem azt, hogy van időm, mindent alaposan megnéztem, sokat álltam meg, és csak ittam a város hangulatát. Még mindig oda vagyok attól, ahogy itt élnek az emberek. A lányok visszanéznek, összemosolyognak velem, és néha még beszédbe is elegyednek a fotós emberrel. Csodálatos élmények ezek! Semmi nem adja vissza nekem jobban egy város hangulatát, mint ezek az apró részletek, illatok, összenézések, merci-k, és bon-jour-ok.

 

A mai napom kedvenc helye a sziget csúcsa volt az Ile de la Cité-n. Nagy randizó hely, a csücsök majdnem mindig foglalt. Azért délután egyszer sikerült azt a helyet is birtokolni kicsit, igaz vagy fél órát vártunk rá Gavóval. Idilli pár voltunk, remélem senki nem értette félre, hogy két pasi ül ott a Szajna parton. Bár így belegondolva, még közös képet is csináltunk a naplementében. Hm… Még jó, hogy mindkettőnknek van alibije! :)

 

A koncert hál’isten nagyon jól sikerült, a csapat kitett magáért, a franciák pedig nagyon vevők voltak az ortodox egyházi zenére. A záró aktus egy közös vacsora volt a magyar intézetben. Utána irány a szállásra, elvégre ez a nap is hosszúra sikeredett. A ma érkezettek már lepakoltak a hotelben, de mi még teljes cuccal voltunk nehezítve. Így volt, aki metrózott, és volt, aki taxival vette be a szállást.

 

Olyan meglepetten tudnak rám nézni az emberek, amikor képben vagyok az irányokat illetően egy idegen városban is, hogy mi merre van! A taxis pl mintegy negyed órát ment az ellenkező irányba, pedig rögtön az utca végén ki kellett volna csak kanyarodnia balra, és irányban van. Pedig még GPS is volt nála, persze nem használta. Nem mertem nagyon győzködni, mégiscsak hülyén veszi ki magát, hogy egy franciául nem beszélő turista elkezdi meggyőzni a sofőrt, hogy nem jó felé megyünk… Mindegy ezen a pár percen már nem múlik semmi! Mától szállodában lakunk, hiszen innen ez már a turné hivatalos része. Úgyhogy au revoir belváros, bienvenue  a 19ème arrondissement! Isten hozott a 19. kerületben!

 

Pontszám:

 

 

5 (2)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Harmadik nap

 

 

Már a harmadik napomat kezdem Párizsban, és még nem másztam tornyot! Ez így nem mehet tovább! Ahhoz azonban, hogy értékeljük a fényt, ismernünk kell a sötétséget. Így aztán mielőtt meghágnánk az Öreg Hölgyet, előtte leereszkedünk Párizs alá a csatornába. Egy kedves barátom ajánlotta érdekességként a csatorna-múzeumot. Igen, itt ilyen is van. A Pont de l’Alma lábánál található a bejárat a föld alá. Felkészítettek a szagra, ami nem túl barátságos, de ennyit csak kibírunk. Vagy 3 diák- és nyugdíjas-csoportot kellett leküzdenünk, akiken nem volt túl könnyű átjutni a szűk járatokban, de végre szabad volt az út előttünk, és ami bejárható, azt meg is néztük. Tulajdonképpen a szennyvíz felett egy méterrel lévő rácsokon halad végig az ember, és látható honnan és miként érkezik meg fentről a trutyi. Az érdekesebb dolgok a hajók, amikkel jártak a csatornákon, és az eszközök, amikkel a dugulásokat hárították el. Ezek nem mások, mint különböző méretű golyók, amik a megfelelő átmérőjű csatornaszakaszba illenek bele pontosan. Régen fából készültek, de láttunk hatalmas emberméretűt is fémből.

Miután szaglószervünk felmondta a szolgálatot, irányt vettünk a felszín felé. Egy rövidebb, kb másfél km-es séta után elérkeztünk a Mars mezőre, az Eiffel torony előszobájába. Nem könnyű fotózni a tornyot. Minden idelátogató elkattint róla vagy száz képet, szerintem a valaha legtöbb fotó erről az építményről készült. Na most csináljon az ember fia olyat, amilyet más még nem… Szerintem szinte lehetetlen feladat. Amúgy is vannak olyan fotóművészeti vélekedések, miszerint már úgyis mindent megfotóztak a világon, tehát csak ismétlésekben gondolkodhatunk. Azért én próbálkoztam. Ha nem is ezek lesznek a világ legjobb Eiffel képei, de csak nem megyek el innen úgy, hogy nem fotózom le!? Nna! Sebi végre rászánta magát egy kis mászásra, így gyalog vágtunk neki a 668 lépcsőnek a 2. szintig. Onnan már csak lifttel lehet tovább menni. A felvonóba való bejutásnál összeismerkedtünk egy kedves svéd lánnyal, akit ugyanúgy elzavartak még lift-jegyet venni a sor legelejéről, mint minket. Így történt, hogy a harmadik szintről hármasban élveztük a kilátást. A GPS 320 métert mutatott tengerszint felett. Persze ez nem a torony magassága, mert a rádióadóval a tetején 322m a hivatalos adat, anélkül pedig 300m. Leereszkedvén búcsút mondtunk Christinnek, akinek ez az egy napja volt itt Párizsban, és este autózik haza a szülőkkel Svédországba. Mi pedig gyalog folytattuk utunkat az Invalidusok épülete felé. Útközben találtunk egy kis parkot, ahol vérre menő petanque csaták folytak épp a nyugodt délutáni napsütésben. Az öregurak és a fiatalabb résztvevők is komoly szabályokkal és teljes beleéléssel golyóztak. Számunkra annyira összevisszának tűntek a pályák, hogy mindenhonnan záporozó golyóeső kellős közepén találtuk magunkat. Így aztán kényelmi és életvédelmi szempontok miatt egyszerűen helyet foglaltunk egy padon, és biztonságos páholyunkból követtük az eseményeket. Kielemezve a játékot és a karakteres arcokat, valamint nem utolsó sorban új erőre kapva mentünk tovább. Rátértünk a Boulevard Saint Germain-re, és egész a Saint Michelig ezen folytattuk utunkat. Majd belevetve magunkat a Latin-negyed kisutcácskáiba a Notre-Dame-ot útba ejtve értünk a szállásra, kegyetlenül elfáradva, éhesen. Tehát még betértünk a boltba friss bagettért, sajtért, borért. Most már szinte hagyományként, egy kisüveg belga sörrel leülve a buszmegállóban fejtegettük az élet nagy kérdéseit Sebivel. Gyors vacsi, kis pihi, és alig szedtük össze magunkat, máris megérkezett a csapat újabb 3 tagja. Akikkel természetesen el kellett menni inni egy welcome-drinket! Így kötöttünk ki a Szajna parton, némi sörrel a szatyorban, mint legolcsóbb és leghangulatosabb megoldás. Én voltam a parton az életmentő. A szomszédságban elterjedhetett, hogy nekem van egyedül dugóhúzóm, mert vagy hárman jöttek az este folyamán tire-bouchon-t kérni tőlem. Aztán később kiderült, hogy a part nem mindenhol teljesen biztonságos. Éjfél felé már csak négyen ballagtunk hazafelé, amikor egy 3 tagú társaságból az egyik fickó úgy döntött, hogy a kezemben lévő félig teli dobozos sör neki pont jó itóka lenne az est befejezéséhez, így egy gáncsolást követően (amit kikerültem, és elsőre még poénosnak is találtam), egyszerűen, mint az oviban, kivette a kezemből. Még egy darabig huzakodtunk rajta, de a két nagydarab benga haver puszta léte nem tette biztossá egy lehetséges testi kontaktus pozitív kimenetelét. Így aztán feláldoztam a söröm, ezek szerint nekem ma már nem kéne többet innom. Így is lett, hazaérkeztünk után gyorsan az alvás híves mezejére léptünk. Nem kellett dajkálni senkit! Holnap már koncert is van, és elkezdődik a munka, amiért tulajdonképpen idejöttünk.

 

Pontszám:

 

 

4,9 (8)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Második nap

 

Szerény kontinentális reggelivel indult ez a kissé fátyolos nap. A szállónak a fekvésén kívül sok más erénye nincs, de hát nem is ez a lényeg. A tegnap éjjel megérkezett Sebivel vágunk neki a városnak. Irány a Champs Elysées!

Elsétálunk egészen a diadalívig, közben persze többször megpihenve kávéra, cigire, pisire. A feljutás 9 €, szóval egyikünk sem akar most ennyi pénzért csomó lépcsőt mászni csigatempóban a sok turista közé beékelődve. Ellenben mennénk tovább, de az már nem gyalog mértékű: célunk La Defense, a modern város rész és a Grande Arch, a 3. diadalív. Itt még én sem jártam, és megérte a metrózást, mert mindenképp látni kell ezt a városrészt, ami nekem maga a megtestesült utópia! Nem a falanszter jelleg, hanem a hatalmas lépték uralkodik itt mindenen. Amennyire embertelen, annyira tele van emberekkel, és ezáltal mégis élővé válik. Ezt nem lehet jól elmagyarázni, inkább érezni kell! Az építők ügyesen ötvözték a modernt az ősi hagyományokkal. A Louvre-nál lévő kis diadalívhez úgy aránylik a híres középső, mint az ehhez a modernhez. És persze mindegyik geometriailag tökéletesen egy vonalra van felfűzve. A hatalmas nyitott kockát a tervezők egy gigantikus találkozási pontnak álmodták meg, ahol összejöhetnek az emberek, és a lépcsősora tényleg sok-sok üldögélőnek ad helyet, akik a modern épületek között a Champs Elysées hömpölygő kocsisorára és a klasszikus régi diadalívre láthatnak rá innen. A kocka mögötti tér aztán nekem még inkább valami sci-fi film díszletére emlékeztetett. Egy szép zöld, nagyon mesterséges kert, felette egy tök egyenes járda íve tűnik el a végtelenben, szóval már csak a kupola hiányzott felülről, hogy teljes legyen a holdbázis feeling. Metróval egész a városházáig utaztunk vissza, és nem kis fáradtsággal kerestünk egy boltot, némi kaja-pia vétel érdekében. Nincs minden sarkon Tesco, Spar, CBA! Csomót mentünk a reggeli sétánkkal ellenkező irányba, mivel arra egy darab kis boltot sem láttunk a kb 5 km alatt, gondoltuk erre majd csak találunk. Meg is lett, és magunkhoz véve minden szükségest, irány a szálló. A youth hostelbe tilos alkoholt bevinni, ezért hogy mégse vigyünk be túl sokat, leültünk Sebivel egy lépcsőre, és elfogyasztottunk egy-egy isteni belga sört. Aztán még egyet. Lett volna még egy körre elég, de éhgyomorra a 9%-os Leffe megtréfált minket, csaknem berúgtunk 2x33cl sörtől! Na ennek fele sem tréfa! Irány a szálló, és egy gyors kaja, mert végünk van! Azért megadtuk a módját a bolti ebédnek is: sajt, baguette, tapenade, koktélparadicsom, és természetesen egy üveg bordeaux-i. Ami csak az íz kedvéért kellett, épp hogy belekortyoltunk a végén. (A maradékot én fogyasztottam el szép lassan, miközben képeket válogattam, és a blogot írtam, és miközben Sebi az igazak álmát alussza felettem az emeletes ágyon. Időközben befutott egy kanadai fiú harmadiknak a szobába, aki közölte bemutatkozás helyett, hogy „I’m drunk”, szóval vele sem sokat beszélgettem. Szerettem ezt a napot is!

 

Pontszám:

 

 

5 (4)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Pontszám:

 

 

5 (2)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Negyedik nap

 

 

Kipihenve ébredtünk, már ránk fért. Mivel tegnap sütött a nap, ezért ma esik. Ez itt így működik. A kísérőnkkel tegnap este megbeszéltük, hogy ma 11-kor elvisznek minket a könnyűzenei rész helyszínére, kipróbálni az erősítést. (A koncertünk két fele nem egy helyszínre lett meghirdetve. Az első egyházi rész a katedrálisba, a másik erősítéses könnyű műfaj a szemben lévő múzeum kertjébe. Mivel már tegnap tudták, hogy ma rossz idő lesz, ezért eleve egy másik, zárt helyszínt kerestek neki.) Negyed óra várakozás után, és néhány sikertelen telefonálási kísérletet követően meguntuk a várakozást, és elindultunk a katedrálisba, hogy legalább annak az akusztikáját kipróbáljuk, na meg a darabokba is szívesen belenéztünk volna. A templomban még tartott a mise. Megvártuk a végét, és végre sikerült beszélnem az egyik Atyával, aki nem is értette, mit akarunk mi itt. Kicsit viccesen mondta, hogy majd este meglátjuk milyen az akusztika, mert addig nincs mód próbálni.

Rosszul indult ez a nap. Nagyon kiveszi az ember erejét, amikor céltalanul várakoznia kell, és közben meg csomó fontos dolgot kellene tennie. Hát ez a hangulat nyomott minket is a fotelokba a szálláson miután hazatértünk a sikertelen próbálkozásokat követően. Amint elkezdtünk énekelni, szinte azonnal megszólalt a telefon: sikerült beszélnünk a szervezőkkel! Wow! Az első siker a mai napon! Gyorsan meghívtak minket az ebédlőbe, hátha tele hassal már kevésbé vagyunk morcosak. Kiderült, hogy délután 5 előtt már semmit sem tudunk tenni hangosítás-teremkipróbálás ügyében, így legalább egy kis délutáni szieszta is belefér ebbe a borús napba. Aztán 5 után felpörögtek az események. A könnyűzenei műsorunk erősítését egy Amélie névre hallgató leányzó csinálta. Ha nem is egy Audrey Tautou, de nagyon kedves jelenség volt a hangmérnökünk. Soha nem láttam még nőt a keverőpult mögött, de most nagyon kellemeset csalódtam. Ilyen jól erősített koncertünk nagyon rég volt! Előbb azonban még volt egy 45 perces komolyzenei feladatunk is a katedrálisban. A szervezés ismét bebizonyította a tehetségtelenségét. A templomban még ment az előző koncert, ami a kurzus résztvevői által (rendkívül hamisan) előadott Kodály: Missa brevis volt. Mi vártunk csöndben a sorunkra, közben kapartuk a falat. Miután vége lett, és kiszivárgott a nép, elkezdtünk mi is próbálni. A főszervező hölgy csitítva rohant oda hozzánk, hogy még nem szabad, mert nem ment ki mindenki! A mi koncertünk fél óra múlva kezdődik, és lepisszegnek minket! Bicskanyitogató pillanatok voltak. Ám még korántsem volt vége. Mikor megkaptuk a jelet, hogy próbálhatunk, a hölgy mutatta: 5 percünk van rá! Eközben a templomban hatalmas szék- és padtologatás zajlott, tehát tényleg ideális körülmények voltak egy koncert megszületéséhez. Nagy lélekjelenlétről tettünk tanúbizonyságot, hogy akkor nem estünk szét, nem borult ki senki, hanem egy koncentrált előadást tudtunk nyújtani a közönségnek, akik az előzményekről semmit sem tehettek. Igazán ihletett, lélekmelengető pillanatokkal teli koncertet adtunk. Azt hiszem, a ráadás volt a csúcspont, ami egy francia nyelven íródott kis Lassus madrigál volt, a maga tiszta, légies, egyszerű hangzásával, áradó dallamával. Mon coeur se recommande à vous. (Köszi Laci, hogy rábeszéltél, megérte!) Volt egy óránk a második rész kezdéséig. Amíg a közönség egy kis piknikre ment áthangolódni, addig mi is átálltunk a másik műfajra, mind hangulatban, mind technikában. Szerencsére ez is nagy-nagy siker lett, és Bayeux a szívébe zárt minket. Akkor még nem sejtettük, hogy kicsit szorosabb ez a zár, mint szeretnénk… A vacsoránkat a „La Boucherie” névre hallgató étteremben költöttük el, ami nem mást jelent, mint „hentesüzlet”. Ebből kifolyólag szinte csak marhából készült ételek voltak. Azért ezt választottuk, mert az egyetlen hely volt a városban, amelyik még nyitva volt. Elég furcsán mennek itt a dolgok, vasárnap este fél 11-kor nincs nyitva étterem??? Időközben a kisbuszunk kulcsa bemondta az unalmast, és szétestek a gombjai, tehát a nyitást-zárást csak manuálisan lehetett elvégezni. Amikor beültünk a kocsiba, hogy jóllakva hazatérjünk a szállásra, akkor jött a fekete leves. Az immobilizer letiltott, a kocsi nem indult. Olyan tanácstalanok voltunk, mint egy kisközség. Nem tudtunk mást csinálni, mint az értékes mozdítható dolgokat gyalog elvinni a szállásra, mert a kocsi hátsó ajtaját így be sem lehetett kulcsra zárni. Szörnyű lelki nyomás mellett hajtottuk fejünket nyugovóra, hiszen holnap reggel nekünk tovább kell indulnunk Olaszországba, a következő koncertünkre! Nehéz, gondterhes éjszaka lesz ez a mai…

 

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Harmadik nap

 

 

Na persze ma kisütött a nap! Mire útra kelünk, addigra jó idő kerekedik. Hát ilyet!

Mielőtt Franciahon felé vennénk az útirányt, még betérünk egy áruházba, beszerezni a nélkülözhetetlen belga ajándékokat: sajt, sör, csoki. Aztán irány Normandia! Az előttünk álló út csak 500 km, és mi kényelmesen, nézelődve tesszük meg ezt a távot.

 

 

Egy kis kitérőt teszünk Le Havre-ba, ami elég nagy csalódás számunkra. Valami kis meghitt belvárosra, kikötőre számítottunk, ehelyett egy mérnöki pontossággal négyzethálóra szerkesztett modern várost találunk. Tehát ebből egy fél óra is elég, megyünk tovább.

 

Az egyetlen olyan látnivaló, ami megérte, hogy bejöttünk erre, az az öblön átívelő lenyűgöző híd látványa! Sajnos mivel nem volt mód megállni rajta, ezért csak a kocsiból kattintgattunk bőszen, hátha valamit sikerül megörökíteni belőle.

 

Utunk utolsó szakaszán úgy döntöttünk nem a gyorsabbik módot választjuk, hanem a tengerpart felől közelítjük meg Bayeux városkáját, célállomásunkat. Franciaország ezen része a második világháborúban szerzett hírnevet, itt hajtották végre a normandiai partraszállást. Fura volt olyan városkákban menni, amelyek nevét a történelemkönyvekben olvastuk, vagy a háborúsfilmekből ismerjük. Omaha-beach, Juno-beach, és a többi partrész sok vértől áztatott fövenye egészen megilletődötté tett engem.

 

Még naplemente előtt megérkezünk szálláshelyünkre, ami egy kollégium. Elfoglalni még nem tudjuk szobáinkat, így csak lepakolunk, és már rohanunk is a koncertre, amin egy korzikai csapat énekel. Hasonlót már láttunk Szardínián, tehát nem nyűgöz le túlságosan minket. A közönséget annál inkább, és mi csak reménykedünk, hogy holnap nekünk is hasonló siker lesz részünk.

 

A koncert után egy korzikai vacsorára vagyunk hivatalosak, az egész közönséggel együtt. A nap hosszú volt, már éjfél felé jár az idő. A sok étel és a nehéz vörösborok is megteszik hatásukat, szóval érdeklődve nézünk a helyi szervezők felé, hogy intézzenek valamit szoba ügyben. A fesztivál főszervezője elég furcsa viselkedéssel nagy kegyesen bevezet minket rezidenciáinkba, amelyek nem zárhatók. Harmadik emelet, lift semmi, hűtő-tv-WIFI semmi. Nem egy királyi lakosztály. Mindenki külön szobába kerül, legalább ezzel próbálják kárpótolni a hiányosságokat. Mindegy, volt már rosszabb is. Na alvás!

 

 

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Második nap

 

Ismét egy szép esős napra ébredtünk. A bőséges reggeli után már mentünk is próbálni az esti koncertre. A helyszín a namur-i konzervatórium nagyterme. Egy nem túl jó akusztikájú terem, és ráadásul minden énekes hangja szépen elkülönülve hallható. Tökéletes vizsgahelyszín, na de mi koncertezünk, nem vizsgázunk! Mindegy, így is, úgy is maximális koncentrációra van szükség. Szép hosszú 3 részből álló programmal készültünk, ami egy madrigálokból álló első részt, egy gospel-spirituálé második, és egy könnyűzenei harmadik részt takar. Tehát volt mit próbálni.

 

 

Délig volt időnk, mert már jött is értünk Lilia, azaz Hevesi prof felesége, aki az ebédünk helyszínére vezetett minket, ahol a szervezőinkkel és néhány kedves itt élő magyarral találkoztunk, és költöttük el ebédünket. Jó társaságban finom étkek között észre sem vettük, hogy jócskán beleszaladtunk a délutánba, pedig mindenképp szerettünk volna pihenni egyet az esti megmérettetés előtt.

 

Az eső és az idő rövidsége miatt sajnos a városnézésre nem sok időnk maradt. A legérdekesebbnek a város felé magasodó citadella tűnt, így arrafelé vettük az útirányt. Szakadó esőben néztünk le a városra, pedig az igencsak szép látvány többet érdemelt volna.

 

Egy híres parfümkészítő házába menekültünk az eső elöl, aki, mint kiderült jó ismerőse a Hevesi családnak. Így jutottunk le a ház alatt rejtező kazamatákba, ahol a parfümkészítés rejtelmeibe vezették be az ide látogató turistákat és velük együtt minket. Süskind híres regénye elevenedett meg előttünk, az illatok boszorkánykonyhája. Sajnos mi a finom árnyalatokból semmit sem érzékeltünk, mert még fent a bemutatóteremben kaptunk egy durva illatfelhőt az arcunkba, amin keresztül a világ sem volt olyan túl szép. Amint lehetett megléptünk a kazamatákból, és életünk leghőbb céljaként a szállodai fürdőszoba lebegett a szemünk előtt: LEMOSNI!!! (Most két nappal később, még mindig érzem néha…)

 

 

Szerencsére azért mégiscsak sikerült egy kis időt pihenéssel tölteni, és a koncert is a várakozásoknak megfelelően sikerült, tehát minden a terv szerint ment. Igencsak jó hangulatú előadás volt, és a változatos műsor is segített sikerre vinni a dolgokat. A nap és az egész namur-i tartózkodás zárásaként a Hevesi család nem messzi házában ültünk le vacsorázni-beszélgetni.

 

 

Rendkívül értékes embereket ismertünk meg személyükben, nagy köszönet a sorsnak értük! Búcsúzáskor egy hosszú listát kaptunk, hogy kiket kell majd üdvözölnünk a nevükben Magyarországon. Hosszú évek során jó néhány zenészismerősünk fordult meg vendégségben náluk, és nagy szeretettel emlegettük őket is ezen az estén.

 

Laci bácsi, Lilia, köszönjük!!!

 

 

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Körbe Európán

Toronyiránt

Első nap, 14.00.

Ismét úton vagyunk. Ezúttal Európát hódítjuk meg, egy szép kis körutat téve az öreg kontinensen. A következő 1 hétben 3 koncertünk lesz, 3 különböző országban. Első helyszínünk Belgium. Most épp Frankfurt magasságában araszolunk az autópályán, ahogy az Németországban megszokott a nagyvárosok közelében. Idáig nagyon jól jöttünk, de most rontunk az átlagunkon. A mai táv több mint 1300 km. Amikor reggel 5-kor elindultunk, már akkor is tudtuk, hogy ez az út nem lesz egy leányálom, és most látjuk a valóságot is. A GPS szerint a várható érkezés 18.15, tehát még több mint 4 óra. De ha így haladunk, lesz az még több is. Az indulásunk előtti két napban volt 3 koncertünk még otthon, és ráadásul egy szép kis megfázást is begyűjtöttem. Minden együtt van tehát egy jó kis úthoz. Hát lássuk!

Hajrá UniCum!

 

Namur-i este

                                

Első nap, 18.15.

Egyszerűen hihetetlen, de percre pontosan érkeztünk Namur-be, holnapi koncertünk helyszínére. Kedves kisváros, helyenként inkább angolos külsővel, mintsem belgával. Szállás: Ibis hotel, kulturált, de nem nagyon felszerelt. Hűtő nincs, WIFI épphogy, az ablakpárkányon. De az is valami. Legalább a blogot tudom frissíteni. Lepakolás után azonnal irány az első étterem, mert farkaséhesek voltunk! A nyertes egy olasz étterem lett, melynek a bejáratánál bőszen hirdették, hogy a kagylójuk friss.

 

A kagylós hely

Több sem kellett! Rajtam kívül mindenki pizzát és tésztát kért, ami utólag ítélve nem ütötte meg a szintet. Én bezzeg kagylót provence-i módon, ami hatalmas, isteni, és méregdrága volt. De ilyet ritkán tudok enni, tehát megérte. Egyik kedvenc söröm volt a kísérő: Leffe barna. Hibátlan!

 

Arnival, keményen!

 

 Egy szőke, egy barna

 

Egy kislábosnyi kagyló

 

Hevesi professzor

 

Madame Hevesi

9 órára volt megbeszélve egy itt élő magyar professzorral és bájos feleségével, hogy együtt is megiszunk egy sört. Ezt egy hevenyészett, csepergő esőben elkövetett éjszakai városnézés előzte meg, ami kellőképpen kifárasztott mindenkit. Aztán a hihetetlen erős sörök, (én magam egy 9.5-ös erősségű trappista sört ittam), szóval most nem kell senkit sem órákon át ringatni. Első nap vége, holnap már koncert!

Namur by night

 

Együtt a csapat

 

Utcakép este, sötétben

 

Didi!!!

 

 

A trappista 

 

 

A kék bolygók

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

2008 03 11

 

Ma végre vonatra szállunk, és irány Taipei, a főváros, amit már olyan régen várunk! Utazásunk utolsó állomása sajnos egyben arra is figyelmeztet, hogy mindjárt repülünk haza. A vonatablakok mögött jelentősen változott a táj. A vidéket egyre inkább magunk mögött hagyva urbánusabb környezet váltotta fel a rizsföldeket, és az utolsó negyedórát már a föld alatt tettük meg.

 

 

Feljutva a fényre, egy monumentális és fényárban úszó metropolisz fogadott minket. Egyre jobban az lett az érzésem, hogy igen, ezt kerestem! Amikor eljöttem Magyarországról, ilyen képek lebegtek a szemem előtt, és most megtaláltam! Az eddig látott városok is színesek és érdekesek voltak, de az embereken és a meghökkentő dolgokon kívül nem volt igazán fotogén a környezet. Úgy érzem magam, mintha most értem volna el igazi úticélom. Szóval le vagyok nyűgözve! A gépet le sem teszem a kezemből, és nem győzöm kapkodni a fejem!

 

Természetesen a program itt is feszített. Ruru a csomagjainkkal a szállodába megy, mi pedig Bing-Bing-gel a mai promó helyszínére: a Taipei Rotary Club-ba. Ez a klub egy felhőkarcoló felső szintjén, a 34.-en tartja a szokásos összejövetelét, aminek mi vagyunk a mai vendégei.

 

Igazán előkelő környezetben találjuk magunkat, a helyi felső 10.000 köreibe kerültünk hirtelen. Szerencsére nagyon nagy tisztelettel és szeretettel fogadtak minket, a messziről jött művészeket. Egy kis bökkenő azért volt a műsorban. A másik meghívott vendég, egy nagyon neves tajvani professzor volt, aki röpke ¾ órás lelkesítő beszédet tartott a kreativitásról, olyan igazi „vidám vasárnap” stílusban.

 

Mi szerencsére csak az angol részeket értettük, de a házigazdáink rendkívül udvarias viselkedése is alig rejthette el a szituáció kényelmetlen voltát. Mindenesetre, mi megtettük, amit a haza megkövetelt tőlünk, az általunk előadott 2-3 dal igazán kellemes légkört teremtett, és oldotta a feszültséget.

 

Hátrahagyva ezeket a kedves embereket, spontán úgy döntöttünk, hogy ennél jobb alkalom nincs arra, hogy felülről tekintsünk le Taipei-re, tehát irány a 101 emeletes!!!

 

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!